Még egy ilyen szörnyű napot, mint a mai, elég rég éltem meg.
Reggel elkészültem és elindultam időben, lent voltam a megállóban 5:41-kor, a troli 5:42-re van kiírva, de nem jött O.o Nyilván előbb odaért és el is húzott. Utána 5:49-kor méltóztatott oda érni, ami 51-re volt a Vezéren, és ott ugyan úgy ki volt írva a troli 52, de csak 02-kor jött, nekem meg 06:00-kor munkaruhában készen kéne lennem a pékségben.
Nagyon kiborít, hogy azt az utat, ami 4 percbe telne, 20 perc alatt tudom megtenni hála a bkv-nak.
Ezek után, hogy késve beestem jött az, hogy itthon felejtettem a gyakorlatos nadrágot.
Nem tudtam mihez kezdjek, így végül a pék tanárnak szóltam, hogy mi van, és mondta, hogy kérjek a mosodából egy nadrágot. Felmentem, kopogtam 2x, is, de nem reagáltak.
Ismét mentem a pék tanárhoz szólni, végül felvitt és adtak egyet. Marha jó, hogy valami idegen cuccát kellett felvennem.
Ezután jött a dolgok legszebb része.
Az öltöző felügyelő nő odajött, miközben öltöztem, és a fejemhez vágta, hogy lehetne bennem annyi alázat, hogy a szemébe nézek, mikor még előzőleg vonultam ki és mondtam neki, hogy nincs cuccom, és ennek kapcsán ilyet beközöl, hogy olyan a stílusom, hogy úgy tűnik, mintha felsőbbrendűnek érezném magam, s végül még számon kért, hogy miért fakadtam sírva.
Nos... Sajnos tudom, hogy rossz szokásom az, hogy nem tudok az emberek szemébe nézni, mert akkor zavarba jövök, emiatt még általános 8. osztályában jártam pszichológushoz, de nem sikerült segíteni a helyzeten.
Felsőbbrendűnek érzem magam...? Nem kell ahhoz jól ismerni, hogy az ember tudja milyen visszafogott és szigorú vagyok magamhoz. Ennek ellenére elég régóta rettegtem akkor, hogy mikor fognak megszólni a félre érthető beszédstílusom és hanghordozásom miatt. Hát most megtörtént.
Ami nagyon kiborít az az, hogy ő is meg a pék tanár is megkérdezte, hogy miért kell ezért sírni. Úgy kérdezik, mintha ez egy döntésen múlna.
Pedig nem. Normális ember esetében sem, az enyémben meg végképp nem.
Már egész kis korom óta küzdök ezzel a problémával, hogy nem tudom kontrollálni a könnyeimet.
Akkoriban még a családom hisztinek számolta el, az ovis meg osztálytársaim meg hülyének néztek és csúfolódtak ezen.
Szörnyen szégyellem ezt a dolgot, hogy ha valamin kiborulok, akkor azt szinte mindig könnyek kísérik, és hiába próbálok küzdeni ellene, hiába próbálom visszatartani nem megy.
Kezdem azt érezi, hogy most már tényleg orvosi segítségre lenne szükségem, mert a feledékenység meg az érzékenységem is áthágja a normális határát.
