Miután előző bejegyzésem oly nagy vihart kavart, volt egy olyan érzésem, hogy nem kéne folytatnom a blog írást, vagy legalábbis ki kéne vágjam azt a problémás bejegyzést, de végül úgy döntöttem nem fogom cenzúrázni saját magam, mert amit leírtam az mind igaz és jogos, akinek kétségei támadnak, ódákat zenghetek az igazamat bizonyítva elég ütős érvekkel.

Az utóbbi időben kezdem azt érezni, hogy túl fontos számomra más véleménye, még a saját kényelmemnél is fontosabb... Na meg félek az emberektől. Ha idegenekkel kerülök egy társaságba, szorongok, ha más emberek előtt kell dolgoznom leblokkolok, és nem tudom tenni a dolgom. Asszem ez így nem mehet tovább.
Az ilyen hibáimat mindig arra fogom, hogy apa és nagyszülők nőttem fel, úgy, hogy sosem volt megmondva mit hogy tegyek, hogyan viselkedjek, hogy az helyes legyen, de be kell lássam, nem lehet mindent erre fogni.
Legjobb barátnőm anya és nagyszülők nélkül nőtt fel, mégis sokkal erősebb és életrevalóbb nálam. Szóval ideje összeszednem magam.
Hisz minden fejben dől el, ahogy a Hercegem mondaná. Ő annyira laza, olyan pozitívan látja a dolgokat, az egész életet, pedig biztos vagyok benne, hogy neki is vannak problémái, mint mindenkinek... Igyekszem mellette megtanulni ezt az életfelfogást, és felhagyni azzal, hogy mindennel és mindenkivel szemben borúlátó legyek.

A suliban mióta nem írtam eltelt egy gyakorlati és egy elméleti hét. A gyakorlati hét feléről hiányoztam, mert betegeskedtem, a másik felén cukrászaton pedig megcsináltam önállóan életem első tortáját, amire büszke vagyok.
A tanulásban adódnak némi nehézségek, mert kezd mindenből egyre bonyolultabb lenni a tananyag, és pl ma is 3 tantárgyból lesznek óráim(1 géptan, 2 sütő- és 2 cukrász technológia), abból mindegyiken dolgozatot írunk. 
 

Bátyámmal végre megvettük a régóta áhított Victoria Frances puzzle-t.
Még nem sokat haladtunk vele, mert mire mindketten hazaérünk besötétedik, és villanyfénynél elég nehéz a darabkákat megkülönböztetni.