Gondolatok Dorisiától

 Őszintén félek.
A munkahelyről mondta az egyik kolléga, hogy a főnök be van rám rágva, amiért nem mentem be tegnap dolgozni. Lehet, hogy ebből komolyabb baj is lesz, és ez megijeszt.
Komolyan gondolkozom azon, hogy ott kell hagyjam az iskolát, mert nem bírom.
Ha elméleti hét van azt azért nem, mert napi 8 órákat kell bent ülni, sokszor 3-4 dolgozatot kell írni minden áldott nap, fárasztó szellemileg és fizikailag is, ezért úgy élem meg azokat a heteket, hogy "legyen már vége"
ha jön a gyakorlati hét az csak még rosszabb. A kenyereknél gyűlölök lenni, mert nem tudom még mindig megcsinálni a virgolást meg a kenyér kialakítást tökéletesen, így végig kínlódom azt a 7 órát, amíg bent kell lennem. 
Ez után jön megint egy "legyek már túl rajta elméleti hét", ezt követően pedig a finomáru, amit fizikailag nem visel el a szervezetem.
Már említettem, hogy zombiként jövök haza, fáj mindenem, a hátam, a lábam, amivel most probléma is van, így azt azért nem tudom elviselni.
Ezért gyakorlatilag csak a hétvége az, amikor egy kicsit meg tudok nyugodni és pihenhetek gond nélkül egy keveset.
Jól tudom, hogy rengeteg felnőtt ember így éli az élet, hogy utálja amit csinál és nap,mint nap gyűlölködve megy be dolgozni, viszont gondoljunk abba bele, hogy ez nekem még csak az iskola, és még ebben a 1,5 évben lehetne egy kis nyugalmam. De nincs.

És azért érzem most romokban heverni az életem, mert hagyján ez az iskola dolog, de emellett itthon is mindig van valami feszültség, tök jó érzés a pokolból úgy hazaérkezni, hogy itt is vár a patália.
Néhány mentsvár közül lenne egy dolog a szerelem. De ez sem adatik meg, mert akit szeretek, vele nem nagyon sikerül egyről a kettőre jutni, mert a céljaink ellenkeznek egymást illetően ellenkeznek a másikéval. Nagyon kiborító.

Így aki még  tartja bennem a lelket az az Édesanyám és a barátaim.
Már csak ők maradtak, akikben meg tudok bízni és remélem, hogy nem fognak csalódást okozni.

Majdnem minden nap van valami ami okot ad arra, hogy sírva fakadjak, és jól tudom, hogy leginkább rajtam múlik, hogy visszafogom-e a könnyeimet vagy sem, de attól, hogy visszatartom, még semmilyen probléma nem oldódik meg. Úgy gondolom ez nem normális dolog így felnőtt fejjel...